Hosszú ideig elképzelhetetlen volt a hétvégém az Élet és irodalom olvasása nélkül. Hogy milyen hosszú ideig, az számomra is csak most derült ki. Néhány éve áttértem az online olvasásra. Ha eszembe jut, minden hétvégén megnézem az előző számot, de legtöbbször három-négy fölszaporodik, mire odajutok. A múlt héten mégis vettem egy valódi példányt, a Váncsa István hatvanadik születésnapjára kiadott melléklet miatt. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy valódi folyóiratszámot, benne a megfelelő rovatokkal (beleértve a páratlan oldalt és az irodalmat is), csak éppen minden sorát Váncsa István írta. Volt amelyik cikkre emlékeztem, volt amelyikre nem. De azt a cikket, amit magamban nagyon számon tartottam, mint a legjobb cikket, amit valaha az ÉS-ben olvastam, nem kötöttem Váncsához. Természetesen ételekről szólt, vendéglátásról, és persze arról, hogy nem engedhetünk abból a mércéből, amit kitűztünk magunk elé, legyen ez bármilyen irreális is az adott helyzetben.
Talán vannak, akik Váncsa Istvánt csak úgy ismerik, mint szakácskönyvszerzőt. A szakácskönyvéről azt írtam egy kördésben, hogy elég elolvasni három receptet belőle, és elmúlik a depresszióm. Ahány receptet kipróbáltam, mind sikerült ráadásul. Mikor a szakoktató kollégáimnak megmutattam a könyvet, csak ingatták a fejüket, mert gondolom,Váncsa Istvánnal csak a Heti hetesben találkoztak addig, de megállapították: szakmailag korrekt.
Olvasva és újraolvasva ezeket az írásokat megint megállapítom: semmi, ami emberi nem lehet idegen tőlünk. Nem könnyű lecke.